Mindeközben Springfieldben (Fear Nuttin Band: Vibes Love Revolution, 2012)

November elején, épp az amerikai elnökválasztás napján jeletkezett új albummal a reggae rockot játszó Fear Nuttin Band. A Boston melletti Springfieldből származó csapat szilajabb perceiben a walesi Skindredet és a kanadai Zeroscape-et idézi, bár az énektémák itt ritkábban mennek el a metálig, a zene pedig gyakran elmozdul a dallamosabb hangzásvilág vagy akár a táncritmusok felé is. A muzikálisabb irány különösen az utóbbi két munkájukra jellemző, amelyeken számos vendégelőadó is hallható, többnyire a reggae közép- és fiatal generációjából (pl. Bushman, Rootz Underground, Sara Lugo, Soja, The Movement). Ezen az albumon többször elkalandoznak a hip-hop irányába is, bár a zenekar dalszövegei mindig is sokat merítettek a műfaj társadalmilag érzékeny, szókimondó hagyományaiból. Korábbi jelentősebb albumok: Yardcore (2008), Move Positive (2011).

Liftzene szellemvárosokhoz (té: Therefore, the Illusion of Density..., 2012)

Hangulatában némileg talán a 65 Days of Static-et idézi az  instrumentális gitárrockot játszó té Japnánból, mely most jelentkezett az ötödik stúdióanyagával. Különös ismertetőjegyük, hogy a lemezeik címei 29 karakteresek, a számaiké pedig 30 - a Spacelab zenei portál kitikusa emiatt haikukhoz hasonlította őket. Az előző albumaikon többször fordultak elő a Mogwai és a Mono nyomdokaiban haladó posztrockos részek, míg a mostanin a telt, elektromos gitárhangzások és súlyosabb ütemek dominálnak. Ettől mégsem válik egysíkúbbá az anyag, ami nem kis részben az effektek gazdag használatának köszönhető. Néha egészen olyan, mintha nem is csak a négy hagyományos hangszer vonulna föl egy-egy számban. Színesíti a képet a műfaji összetettség is, az alternatív és progresszív rocktól a poszt-hardcore-ig sokféle hatás ráfogható a csapatra. Szokás a math rock műfajával is azonosítani a zenéjüket, bár ez a korábbi albumok estében sem feltétlenül találó, hisz azok az éteribb hangulatokat inkább a noise/poszt-punk pszichedelikusabb világával ötvözték. Egyébként a té és a Mono mellet egy sor figyelemreméltó instrumentális zenekar tűnt még fel az elmúlt években Tókióban, például az energikus math-rockot játszó, időnként jazzes Lite vagy a klasszikusabb posztrock vonalat képviselő Toe. A té albuma meghallgatható a zenekar kiadója, a Zankyou Records oldalán.

Dél-indiai Lynch-hangulat (Rat King, India)

Úgy tűnik, hogy India kifogyhatatlan az olyan experimentális és progresszív rockzenekarokból, amelyek szívesen elhajlanak a filmzenei hatások felé is. Ugyanakkor a dél-indiai Rat King esetében a párhuzamok itt nagyjából véget is érnek a korábban már bemutatott Pangeával és Scribe-bal. A duó avantgárd, ambiens és indusztriális elemekből kikevert zenéjét ugyanis nehéz úgy levezetni bármilyen hagyományos rockzenei irányzatból, mint a két említett mumbai csapat esetében. A formációt szigorúan stúdióprojektként alapította az egykori progresszív death metál banda, a Maelstrom két tagja és a zenei sajtó minden ebből kiinduló kísérlete ellenére igazságtalan lenne száműzni őket az extrém metál, vagy egyáltalán, a metál kategóriájába.

A Rat Kinget leginkább az olyan sokféle zenei hagyományból építkező, experimentális zenekarokhoz vagy zeneszerzőkhöz lehetne hasonlítani, mint az Estradasphere, a Secret Chiefs 3 vagy Koby Israelite, amelyek vagy akik zenéjében csak időnként veszi át a főszerepet a keményebb hangzásvilág. Annyi különbséggel, hogy a két dél-ázsiai zenész egészen más elemekből építkezik, mint a tengerentúli és európai elődök. A legerősebben talán a dobos, Deepak Raghu összetett témái nyomják rá a bélyegüket erre a zenére, amelyek sokat merítenek a japán ütőshagyományokból – az idézetek a taiko-együttesek sokszólamú játékától kezdve egészen Chu Ishikawa fémesen-üvegesen csörömpölő, indusztriális filmzenéiig terjednek.

Mindezt baljósan morajló, fantasy- és horrorfilmeket idéző hangkörnyezetek, diszharmomikus, avantgárd hangkísérletek vagy érdes ritmusgitár-témák egészítik ki, amelyeket azonban néha egészen szívmelengető szólamokkal ellensúlyoz egy-egy akusztikus gitár, hárfa vagy fuvola. Klasszikus indiai hangszereket viszont alig hallani, ezért a Rat King eddigi két albuma (The Plague of Hamelin, 2008; Larva, 2009) inkább a távol-keleti hatások miatt jelent kitekintést a nem-nyugati zene világára. Talán nem véletlen, hogy egy interjúban több anime-rendezőt is az inspirációi közt említ Raghu, akiket társa (Murari Vasudevan) a maga részéről olyan filmesekkel egészít ki, mint David Lynch, Andrej Tarkovszkij és John Carpenter.

Ekkor még azt tervezgették, hogy egy nap animációs és játékfilmekhez vagy videojátékokhoz is szereznek majd zenét, de a Facebook-oldaluk aktivitása alapján úgy tűnik, hogy a kétfős projekt jelenleg szünetel. A két album mellesleg történetmeséléssel is próbálkozik – az első elvileg a hamelni patkányfogó történetét dolgozza fel –, persze kérdés, hogy a hangjátékszerű, ambiens zajok képesek-e előhívni mindenkiben ugyanazokat a képeket. Az mindenesetre nem kétséges, hogy a Raghu-Vasudevan kettős munkája jó párosítás lenne a vizuális művészetekkel – a fenti interjúban egyenesen színházi előadások kíséretét is vizionálták. Az együttes egyébként fennállása alatt eddig nem adott koncertet és a zeneszerzés is többnyire a virtuális térben zajlik: az aktív években a két tag a déli országrész ellenkező tengerpartjain élt, sok száz kilométere egymástól.

Mumbai fölött az ég (Pangea: Snails Are When I Was Young, 2011)

Kitekintés az ambient zene és a progmetál irányába India első számú metál/hardcore csapata, a korábban már bemutatott Scribe gitárosától, saját projektzenekarával. Akárcsak a távolról sem konvencionális – több tag révén is a mumbai filmiparhoz kötődő – Scribe, a háromtagú Pangea esetében is jelen vannak a filmzenei hatások. Ezalatt elsősorban az artfilmek hangulatvilágára, egy-egy magányos zongora- vagy csellófutamra kell gondolni, mintsem a hollywoodi produkciók nagyzenekari giccsére. A hét szám több mint fele ütemes progmetál-alapokra épül, Akshay Rajpurohit atmoszférikus, textúra-szerű szólótémái inkább csak színezik a precíz, néhol egészen súlyos tempókat. Talán ezek a technikai orientáltságú részek így is nehezen érnek össze az album zenei világának másik pólusával – a „The Rabbit Will Untie Your Laces” c. szerzemény poszt-rockos betétei csillantják meg a leginkább, hogy műfaji értelemben lennének még itt kiaknázatlan potenciálok. A nem egészen fél órás anyagon három meditatívabb, teljes egészében ambientes-experimentális szám is helyet kapott, melyek szerencsére mentesek a szirupos New Age-felhangoktól, arthouse-os eleganciájuk leginkább Peter Gabriel sötétebb tónusú, elszálltabb témáit idézi. Az album letölthető a ReverbNation-ről vagy meghallgatható a SoundCloud audiomegosztón.

Fear Nuttin Band: Real Life Soldiers (interjú az új videoklipről)

Újabb klippel jelentkezett nemrég az egyesült államokbeli, reggae rockot/reggae metált játszó Fear Nuttin Band a tavalyi Move Positive c. albumához kapcsolódóan. Akárcsak a lemez másik száma, amelyhez videó készült (Rebel), a Real Life Soldiers is a társadalom és a politikai hatalom viszonyával foglalkozik. A rendező ugyanaz – a zenészként és filmrendezőként is jegyzett Brendan Spookie Daly –, de ezúttal nem archív híranyagokból dolgozott, hanem a kisjátékfilm műfajához nyúlt. Sikerült röviden szóra bírni a zenekart az enigmatikusan végződő történetről.

Subaltern Sounds: Jó kiindulási alapot adhat a videó értelmezéséhez a dalszöveg, de úgy tűnik, hogy Daly munkája kerüli a didaktikus egyértelműséget. 

Fear Nuttin Band: A Real Life Soldiers egy figyelmeztetésnek szánt mese. Sokan azt gondoljuk, hogy tudatos lázadók vagyunk, akik egy lépéssel a tömegek előtt járnak, de megfeledkezünk arról, hogy a hatalmon lévők több időt, energiát és pénzt fognak fordítani a fennálló viszonyok megőrzésére. Hátradőlhetünk elégedetten és azt hihetjük, hogy tudjuk, hogy „ők” (a politikusok, a bankárok, az uralkodó réteg, az elit, a nemzetbiztonsági szervek) mire készülnek. Miközben mindent megteszünk, hogy éberek legyünk és nyitott szemmel járjunk, ők is ugyanezt teszik. Észrevesszük őket? Milyen messzire fognak elmenni? Milyen messzire engedjük, hogy elmenjenek? Rég tudjuk, hogy a pénz és a hatalom milyen szörnyeteggé tudja tenni az embert. Ez nem csak teória, ez tény. Ki figyel kit? Ki van egy lépéssel ki előtt? A saját kormányod vagy vezetőid különbek, mint másoké? Ez csak másokkal történhet meg? Még akkor sem láthatsz meg mindent, ha egyébként a szemed előtt van, és még egyenesen keresed is.

Subaltern Sounds: A zárlat az amerikai politikai börtönök és fogolytáborok elhíresült képeit idézi, ám nem tudni, hogy a két főszereplő hogyan került az ellenség szerepébe  –  hacsak nem a művészek sajátos helyzetét kommentálja, hogy a zenekar két énekese, Roosta és Prowla alakítja őket. Végül az is talányos marad, hogy milyen sors vár rájuk.

Fear Nuttin Band: Szándékosan fejeződik úgy be, hogy az ember utána azon tűnődik, vajon tudhatja-e bárki is, hogy mi is történt. Ezért az arctalan rabok és szellemszerű, nyomtalanul eltűnő titkosügynökök. És való igaz, a zárójelenetet közelmúltbeli fejlemények ihlették az Egyesült Államokban a „háború”, a „harctér” vagy a „fenyegetés” kétértelmű meghatározásai kapcsán, illetve a kormány látszólag korlátlan hatalmát és hatalomvágyát illetően. Mi lesz, ha ellenségnek nyilvánítják azt, aki megkérdőjelezi a hatalmat? Hol húzzák meg a határt a lázadó és a bűnöző közt? Ki dönti el a különbséget és vajon tudni fogjuk, hogy meddig terjed a szabadságunk? A Real Life Soldiers klipje tulajdonképp folytatása a Rebel című számunk videójának, amelyben a tiltakozók és a civil engedetlenség jelentőségét méltatjuk. A második részben azt a kérdést tesszük fel, hogy ha bármilyen forradalmi szellemet népszerűsítünk […] és felszólalunk az emberi jogok mellett, vajon egyszer mi is célpontokká válhatunk? Peter Tosh-sal, aki az egyik példaképünk, brutálisan bántak a karhatalmak a lázadása miatt, mert fenyegetést jelentett az „establishment” számára. Az emberek jogaiért harcolt és épp azok bántalmazták, akiknek az utóbbiakat kellene szolgálniuk és védeniük. A CIA és az FBI szintén fenyegette, zaklatta és megfigyelte John Lennont, amiért a békéről énekelt.

Bollywoodcore (Scribe, India)

Játékos kedvű poszt-hardcore/alternatív metál, kabaréelemekkel és filmzenei hatásokkal. Ennyi alapján akár Serj Tankian vagy Mike Patton egy újabb mellékprojektjére is lehetne számítani, ám ezúttal az indiai metál-újhullám legismertebb csapatáról, a Scribe-ról lesz szó. A jelek szerint a mumbai zenekar az első a keményrock experimentális, „poszt”-irányzatainak előadói közül a dél-ázsiai országban, amely több albumot (Confect, 2008; Mark of Teja, 2010) tud maga mögött és nemzetközi hírnévre is szert tett. Két éve már Norvégiát is megjárták, tavaly pedig hazájukból elsőként kaptak jelölést az MTV Europe zenei díjára egy dokumentarista színezetű videoklipjükért (Dum Hai To Aage Aah!), amelyet egy mumbai szegénynegyed, a Gettómilliomos c. filmből is ismert Dharavi hiphop-szubkultúrájáról forgattak.

A két albumon a korszerű megszólalású, de időnként a '80-as évek ütemesebb crossoverét idéző hardcore/metal alap sok irányba elmozdul, az egészen fülbemászó dallamoktól az elszálltabb, progresszív hangzásokig, az ének pedig az avantgárdos, néhol rapbe hajló témákig. Az első lemez műfajilag talán többfelé kalandozik el, mint a Teja – van rajta egy feldolgozás a skót pop-rock Del Amitritól is –, és csak erősíti a sokszínűségét, hogy több számban vendégszerepel a szintén mumbai, poszt-hardcore/progmetál Goddess Gagged énekese, Siddharth Basrur. Az ő orgánumát talán Chris Cornelléhez lehetne hasonlítani, míg a Scribe frontembere (Vishwesh Krishnamoorthy) a tisztán kiénekelt részekben is inkább Hetfield mély baritonját idézi. A Confect emellett a filmzenei elemekkel is kísérletezőbb, a legnyersebb témákat is meg-megszakítja rajta egy lírai zongorafutam, míg utódján ezek a részek – itt már többnyire drónos-ambientes betétekről van szó – inkább átvezetések szerepét kapják.

A sokféle áthallásra részben magyarázatot ad, hogy a tagoknak eltérő műfaji hátterük van, de Vishwesh azt bizonygatja egy interjúban, hogy a zenénél nagyobb hatással vannak rájuk más művészeti ágak. Ezt éppenséggel tükrözik a dalszövegek is, amelyek hétköznapi témái valóban nehezen vezethetők le a hardcore vagy a metál hagyományaiból: a fő inspirációt ebben a tekintetben leginkább a tömegkultúra, ezen belül is elsősorban a kommersz film jelenti számukra. Amihez persze hozzá kell tenni, hogy a zenekar egy része már megfordult a szórakoztatóipar és a független film környékén is (ne feledjük, hogy a világ legnagyobb filmtermelő országában vagyunk). Az énekes például volt már standup-komikus és forgatott reklámfilmeket – többet az indiai MTV-nek –, nemrég pedig egy játékfilmben is szerepelt, melyet a basszusgitáros, Srinivas Sunderrajan rendezett. Az utóbbi filmes munkássága több szálon is kötődik a zenekarhoz: ő készítette az említett, MTV-jelölt videoklipet, de a korábbi rövidfilmjei közt is akad olyan, amelyikhez a gitáros, Akshay Rajpurohit szerezte a zenét.

Az utalások megértéséhez, részben legalábbis, előnyt jelent, ha valaki otthonosan mozog az indiai filmművészetben, ami – bár a Scribe mással nem utal indiaiságára – inkább a helyi közönségnek kedvez. A második album például egy '90-es évekbeli indiai vígjáték (Andaaz Aapna Apna) egy alakjáról kapta a címét – nagy vonalakban a borítóhoz tartozó steampunk-képregény is innen merít –, az év második felében esedékes, harmadik lemez (Hail Mogambo) központi motívuma pedig egy másik hindi kultfilm, a Mr. India c. sci-fi lesz. Bollywood klasszikusai mellett a nyugati referenciák sem hiányoznak: a Confect két száma (Analyze This, ill. Analyze That) Harold Ramis kétrészes gengszterkomédiájától kölcsönözte a címét, és az egyikben végighallgathatjuk Neo zárómonológját is a Mátrixból. A filmes idézetek mellett a nagyvárosi kultúra egyéb toposzai is terítékre kerülnek: az I Love You, Pav Bhaji például egy népszerű gyorsételhez zeng ódát, a Street Archana vs Vice Varsha-t pedig a Street Fighter c. videojáték ihlette. A mindemögött meghúzódó alkotói filozófia: „Sokat eszünk, az emberek idegeire megyünk, hülye fotókat készítünk és hétvégén néha összejárunk próbálni.”

Pink Floyd-metál Indiából (Goddess Gagged: Resurfacing, 2011)

A progresszív rock/metál és a poszt-hardcore műfajait ötvözi ez a nagyon nemzetközi hangzású zenekar India legnagyobb városából, Mumbaiból. Tavaly novemberben jelent meg a bemutatkozó albumuk magánkiadásban Resurfacing címmel, melyet meg lehet hallgatni a zenekar weboldalán vagy SoundCloud-csatornáján. (A Facebook-oldaluk szerint a digitális terjesztés is hamarosan elindul, addig az anyagot egy indiai terjesztőn keresztül lehet beszerezni.) A zene többnyire a Porcupine Tree és a Karnivool energikusabb pillanatait idézi, csak időnként csap át ennél is vérmesebb, szaggatott hardcore-ritmusokba. Annak ellenére, hogy az első számban (Modern Machines) ezt a műfajváltást az ének is követi, az utóbbi később csak egyszer, az egyébként kiemelkedő Visionary-ben megy még el az egészen nyers témákig. Nem mintha ez baj lenne, hisz ha valami igazán sajátos ízt ad a megszólalásuknak, akkor az Siddharth Basrur énekes finomabb orgánuma, amelyet valahol Chris Cornellé (Audioslave, Soundgarden) és Eddie Vedderé (Pearl Jam) közt lehetne elhelyezni. A tagok közül ő az egyetlen, aki veteránnak számít az ottani zenei undergroundban és a Goddess Gagged mellett részt vesz más – elektronikus, ill. akusztikus – projektekben is (Bramfatura, Things That Fly, stb.).

A Sink or Swim c. számhoz készült, eddigi egyetlen videóklipjükön (lásd lent) kívül a YouTube-on föllelhető néhány korábbi hanganyag is tőlük. Az egyik legfigyelemreméltóbb ezek közül az albumon is szereplő, kissé downtempós Dreamer méginkább éteri, ambient hangulatú változata, ezen még Arman Menzies gitáros (balra fent) énekel. A Goddess Gagged – a név a kanadai progmetál csapat, a Protest the Hero egyik számcímét veszi kölcsön – a metál feltörekvő, hibrid irányzatainak első olyan úttörői közé tartozik a dél-ázsiai országban, akik lemezzel jelentkeztek az elmúlt években. A generáció legismertebb képviselője a többalbumos, Európát is megjárt poszt-hardcore/alternatív metál Scribe, de a közelmúltban több olyan ígéretes, experimentális/progresszív hangzással kísérletező szereplő is feltűnt a színen, mint a Pangea vagy a brit lemezstúdióval szerződött, jelenleg debütalbumán dolgozó Skyharbor. Több elődjükkel ellentétben erőteljes nyugati hangzásvilág jellemzi őket, elegáns angolságú énekkel, noha egyelőre elsősorban saját gondozásban vagy kisebb, helyi kiadóknál jelennek meg anyagaik.

Annak a fiatal urbánus rétegnek a hangját szólaltatja meg ez a zenei újhullám, amely Indiát a globális nagyvárosok országának, fejlett központjait az amerikai Szilícium-völgy meghosszabbításának látja. Bizonyára olyan részleges képet nyújt ez a mai Indiáról, mint azok az egzotikusabb ábrázolások, amelyek a világ második legnépesebb államát az ősi keleti hagyományok –  van, akinek megvilágosodást ígérő – földjeként, vagy épp mélyen elmaradott, harmadik világbeli térségként mutatják be.

Szólóalbum-előzetes az Orphaned Land gitárosától

Előzetes számot tett közzé készülő szólóalbumáról a SoundCloud audiómegosztón - kiegészítés: nem sokkal később a YouTube-on is, stúdióklip formájában (ld. lentebb) - Yossi Sassi, az Európában is ismert izraeli „progresszív folkmetál” zenekar, az Orphaned Land gitárosa. Egy korábbi interjúban Sassi utalt rá, hogy az album műfaja közelebb áll majd a progresszív rockhoz, mint a metálhoz. A mostani előzetes viszont biztosít róla, hogy erre a produkcióra is ugyanaz a világzenei érzékenység lesz jellemző, mint ami a hazánkban már többször is megfordult közel-keleti csapat védjegye. Egy izraeli együttestől talán szokatlan módon, az Orphaned Landnek számos rajongója van arab országokban is, ugyanis zenéjük és többnyelvű, pacifista üzenetű dalszövegeik a teljes közel-keleti régió kulturális hagyományaiból merítenek, Törökországtól egészen Jemenig. A beharangozó szerint a Melting Clocks c. szólólemezen is lehet számítani olyan tradicionális hangszerekre, mint a buzuki, a török-perzsa saz, az arab úd, a vendégzenészek közt pedig az egykori Megadeth-gitáros, Marty Friedman neve is szerepel. 

Fúziós energia (Human Fate: Part I, 2009)

Nagyjából ilyen lenne, ha a Korai Öröm elkalandozna a progresszív death metal irányába. Vagy mondjuk ha a brazil etnometál-guru, Max Cavalera (Sepultura, Soulfy) egy olyan albumra adná a fejét, amelynek több, mint fele atmoszférikus progrock és világzene. A francia Human Fate már azzal is túllép a „roots metál” megszokott keretein, hogy valamennyire az extrém keményrockot is adaptálja az experimentális, pszichedelikus műfajok hagyományaihoz. Sehol például a műfajilag egyébként kötelező, klasszikus értelemben vett gitárszólók, hanem inkább a kimért, néhol groove-os darálások uralják ezeket a részeket, amelyek viszont sokszor átúsznak Pink Floyd-szerű, éteri futamokba, suttogott-szavalt szövegekkel. Az eddigi egyetlen, Part I c. albumukon (2009) akad két teljesen instrumentális szerzemény is, a posztrockos Hopes Winds és az akusztikus, gitár-dob felállású In fate we trust.

A mindezt végigkísérő, gazdagon hangszerelt világzenei elemek megszólaltatnak számos, elsősorban nem-nyugati kultúrát: törzsi és sámándobok, szibériai torokéneklés, indiai fúvósok, arab lantfutamok és egy számomra azonosíthatatlan, talán balti vagy skandináv népi kórus. A közel-keleti hatások miatt kategorizálták már a zenekar műfaját orientál metálnak is, de ez mindenképp túlzott leegyszerűsítés lenne. Beszédes, hogy weboldalukon a zenei inspirációik közt – persze a Sepultura és a Soulfly nyilvánvaló említése mellett – olyan változatos nevek szerepelnek, mint Fela Kuti, a King Crimson, Ravi Shankar vagy Frank Zappa. Mellesleg, ugyanitt utalnak a Németországban működő, de magyar tagokból álló Ektomorfra is, amely időnként roma motívumokkal ötvözi hardcore-os hangzású metálzenéjét. Ezen a linken meghallgatható és le is tölthető a teljes album (valószínűleg tévedés folytán, két szám is duplán szerepel rajta, eltérő címeken.)

Banlieue-metál (D-FE, Franciaország)

2008-ig működött Franciaországban a műfaját „törzsi death metal”-ként meghatározó, többnyire karibi (guadeloupe-i) kreol nyelven éneklő D-FE. Zenéjükben a keményrock extrémebb műfajai (death metal, grindcore, hardcore) keverednek karibi és afrikai hatásokkal, szövegeik pedig az utóbbi két régiót, illetve azok nyugati diaszpóráit érintő problémákra reflektálnak. Második, és egyben utolsó albumuk (Rwanda, 2008) az 1994-es ruandai népirtás emlékét idézi föl. Teszi ezt egy olyan erőszakos zenei nyelven, amelyet ironikus módon a késő 20. század fejlett, jóléti társadalmai termeltek ki magukból, de egészen autentikus kifejezőeszköznek hat más társadalmi valóságok, a nem-nyugati régiók frissen átélt traumáinak, humanitárius válságainak megjelenítéséhez is.

Némileg rendhagyó a lenti, talán mondhatni sanzonosan kezdődő szám (Muziki/Toute la musique que j'aime). A 2005-ös, D-FE c. bemutatkozó albumon található szerzemény szubverzív feldolgozás "a francia Elvis"-ként ismert Johnny Hallyday-től, a végén főhajtás D-Roc, a Body Count gitárosa előtt. Ugyaninnen való a második szám (Kemite) is abból a mindössze kettőből, amelyekhez saját videó is elérhető. Az utóbbi témáját a nyugaton élő afrikai közösségekben a '70-es években megjelent, régi egyiptomi hagyományokat felélesztő - és rendszerint erős politikai öntudattal párosuló - neopogány vallás, a kemetizmus adja. Ezek mellett föllelhető még tőlük a YouTube-on egy háromrészes, nem egészen 20 percnyi videóanyag a Rwanda c. album készítéséről egy észak-párizsi elővárosban.

Me say war

Bob Marley-feldolgozás a Sepultura 1997-es Blood Rooted c. albumáról. Az eredeti Marley-szám (1976) dalszövege egy idézet I. Hailé Szelasszié etióp császár 1963-as, az ENSZ előtt elmondott beszédéből (a kettő egy helyen itt olvasható). A kiradagdott részlet a faji megkülönböztetés ellen szólal fel, amelynek hátterét Szelasszié idejében többek közt a kontinens egyes déli országainak politikai megszállása (Angola, Mozambik), vagy szegregációt alkalmazó belpolitikája (Dél-Afrikai Köztársaság) adta. De az Egyesült Államokban és Európában ekkoriban zajló polgári jogi mozgalmak egyik célja szintén az intézményesült rasszizmus felszámolása volt. A Jamaikában alapított rasztafári vallás, melyet a Marley & The Wailers tagjai is követtek, Szelassziéra az újjászületett Jézusként, Isten földi megtestesítőjeként tekintett, noha ő maga ortodox keresztény volt, politikai megítélése pedig ellentondásos. Ahhoz viszont kevés kétség fér, hogy a reggae-klasszikus emberi jogi üzenete ma is aktuális.