Pink Floyd-metál Indiából (Goddess Gagged: Resurfacing, 2011)

A progresszív rock/metál és a poszt-hardcore műfajait ötvözi ez a nagyon nemzetközi hangzású zenekar India legnagyobb városából, Mumbaiból. Tavaly novemberben jelent meg a bemutatkozó albumuk magánkiadásban Resurfacing címmel, melyet meg lehet hallgatni a zenekar weboldalán vagy SoundCloud-csatornáján. (A Facebook-oldaluk szerint a digitális terjesztés is hamarosan elindul, addig az anyagot egy indiai terjesztőn keresztül lehet beszerezni.) A zene többnyire a Porcupine Tree és a Karnivool energikusabb pillanatait idézi, csak időnként csap át ennél is vérmesebb, szaggatott hardcore-ritmusokba. Annak ellenére, hogy az első számban (Modern Machines) ezt a műfajváltást az ének is követi, az utóbbi később csak egyszer, az egyébként kiemelkedő Visionary-ben megy még el az egészen nyers témákig. Nem mintha ez baj lenne, hisz ha valami igazán sajátos ízt ad a megszólalásuknak, akkor az Siddharth Basrur énekes finomabb orgánuma, amelyet valahol Chris Cornellé (Audioslave, Soundgarden) és Eddie Vedderé (Pearl Jam) közt lehetne elhelyezni. A tagok közül ő az egyetlen, aki veteránnak számít az ottani zenei undergroundban és a Goddess Gagged mellett részt vesz más – elektronikus, ill. akusztikus – projektekben is (Bramfatura, Things That Fly, stb.).

A Sink or Swim c. számhoz készült, eddigi egyetlen videóklipjükön (lásd lent) kívül a YouTube-on föllelhető néhány korábbi hanganyag is tőlük. Az egyik legfigyelemreméltóbb ezek közül az albumon is szereplő, kissé downtempós Dreamer méginkább éteri, ambient hangulatú változata, ezen még Arman Menzies gitáros (balra fent) énekel. A Goddess Gagged – a név a kanadai progmetál csapat, a Protest the Hero egyik számcímét veszi kölcsön – a metál feltörekvő, hibrid irányzatainak első olyan úttörői közé tartozik a dél-ázsiai országban, akik lemezzel jelentkeztek az elmúlt években. A generáció legismertebb képviselője a többalbumos, Európát is megjárt poszt-hardcore/alternatív metál Scribe, de a közelmúltban több olyan ígéretes, experimentális/progresszív hangzással kísérletező szereplő is feltűnt a színen, mint a Pangea vagy a brit lemezstúdióval szerződött, jelenleg debütalbumán dolgozó Skyharbor. Több elődjükkel ellentétben erőteljes nyugati hangzásvilág jellemzi őket, elegáns angolságú énekkel, noha egyelőre elsősorban saját gondozásban vagy kisebb, helyi kiadóknál jelennek meg anyagaik.

Annak a fiatal urbánus rétegnek a hangját szólaltatja meg ez a zenei újhullám, amely Indiát a globális nagyvárosok országának, fejlett központjait az amerikai Szilícium-völgy meghosszabbításának látja. Bizonyára olyan részleges képet nyújt ez a mai Indiáról, mint azok az egzotikusabb ábrázolások, amelyek a világ második legnépesebb államát az ősi keleti hagyományok –  van, akinek megvilágosodást ígérő – földjeként, vagy épp mélyen elmaradott, harmadik világbeli térségként mutatják be.

Szólóalbum-előzetes az Orphaned Land gitárosától

Előzetes számot tett közzé készülő szólóalbumáról a SoundCloud audiómegosztón - kiegészítés: nem sokkal később a YouTube-on is, stúdióklip formájában (ld. lentebb) - Yossi Sassi, az Európában is ismert izraeli „progresszív folkmetál” zenekar, az Orphaned Land gitárosa. Egy korábbi interjúban Sassi utalt rá, hogy az album műfaja közelebb áll majd a progresszív rockhoz, mint a metálhoz. A mostani előzetes viszont biztosít róla, hogy erre a produkcióra is ugyanaz a világzenei érzékenység lesz jellemző, mint ami a hazánkban már többször is megfordult közel-keleti csapat védjegye. Egy izraeli együttestől talán szokatlan módon, az Orphaned Landnek számos rajongója van arab országokban is, ugyanis zenéjük és többnyelvű, pacifista üzenetű dalszövegeik a teljes közel-keleti régió kulturális hagyományaiból merítenek, Törökországtól egészen Jemenig. A beharangozó szerint a Melting Clocks c. szólólemezen is lehet számítani olyan tradicionális hangszerekre, mint a buzuki, a török-perzsa saz, az arab úd, a vendégzenészek közt pedig az egykori Megadeth-gitáros, Marty Friedman neve is szerepel. 

Fúziós energia (Human Fate: Part I, 2009)

Nagyjából ilyen lenne, ha a Korai Öröm elkalandozna a progresszív death metal irányába. Vagy mondjuk ha a brazil etnometál-guru, Max Cavalera (Sepultura, Soulfy) egy olyan albumra adná a fejét, amelynek több, mint fele atmoszférikus progrock és világzene. A francia Human Fate már azzal is túllép a „roots metál” megszokott keretein, hogy valamennyire az extrém keményrockot is adaptálja az experimentális, pszichedelikus műfajok hagyományaihoz. Sehol például a műfajilag egyébként kötelező, klasszikus értelemben vett gitárszólók, hanem inkább a kimért, néhol groove-os darálások uralják ezeket a részeket, amelyek viszont sokszor átúsznak Pink Floyd-szerű, éteri futamokba, suttogott-szavalt szövegekkel. Az eddigi egyetlen, Part I c. albumukon (2009) akad két teljesen instrumentális szerzemény is, a posztrockos Hopes Winds és az akusztikus, gitár-dob felállású In fate we trust.

A mindezt végigkísérő, gazdagon hangszerelt világzenei elemek megszólaltatnak számos, elsősorban nem-nyugati kultúrát: törzsi és sámándobok, szibériai torokéneklés, indiai fúvósok, arab lantfutamok és egy számomra azonosíthatatlan, talán balti vagy skandináv népi kórus. A közel-keleti hatások miatt kategorizálták már a zenekar műfaját orientál metálnak is, de ez mindenképp túlzott leegyszerűsítés lenne. Beszédes, hogy weboldalukon a zenei inspirációik közt – persze a Sepultura és a Soulfly nyilvánvaló említése mellett – olyan változatos nevek szerepelnek, mint Fela Kuti, a King Crimson, Ravi Shankar vagy Frank Zappa. Mellesleg, ugyanitt utalnak a Németországban működő, de magyar tagokból álló Ektomorfra is, amely időnként roma motívumokkal ötvözi hardcore-os hangzású metálzenéjét. Ezen a linken meghallgatható és le is tölthető a teljes album (valószínűleg tévedés folytán, két szám is duplán szerepel rajta, eltérő címeken.)

Banlieue-metál (D-FE, Franciaország)

2008-ig működött Franciaországban a műfaját „törzsi death metal”-ként meghatározó, többnyire karibi (guadeloupe-i) kreol nyelven éneklő D-FE. Zenéjükben a keményrock extrémebb műfajai (death metal, grindcore, hardcore) keverednek karibi és afrikai hatásokkal, szövegeik pedig az utóbbi két régiót, illetve azok nyugati diaszpóráit érintő problémákra reflektálnak. Második, és egyben utolsó albumuk (Rwanda, 2008) az 1994-es ruandai népirtás emlékét idézi föl. Teszi ezt egy olyan erőszakos zenei nyelven, amelyet ironikus módon a késő 20. század fejlett, jóléti társadalmai termeltek ki magukból, de egészen autentikus kifejezőeszköznek hat más társadalmi valóságok, a nem-nyugati régiók frissen átélt traumáinak, humanitárius válságainak megjelenítéséhez is.

Némileg rendhagyó a lenti, talán mondhatni sanzonosan kezdődő szám (Muziki/Toute la musique que j'aime). A 2005-ös, D-FE c. bemutatkozó albumon található szerzemény szubverzív feldolgozás "a francia Elvis"-ként ismert Johnny Hallyday-től, a végén főhajtás D-Roc, a Body Count gitárosa előtt. Ugyaninnen való a második szám (Kemite) is abból a mindössze kettőből, amelyekhez saját videó is elérhető. Az utóbbi témáját a nyugaton élő afrikai közösségekben a '70-es években megjelent, régi egyiptomi hagyományokat felélesztő - és rendszerint erős politikai öntudattal párosuló - neopogány vallás, a kemetizmus adja. Ezek mellett föllelhető még tőlük a YouTube-on egy háromrészes, nem egészen 20 percnyi videóanyag a Rwanda c. album készítéséről egy észak-párizsi elővárosban.