Nancy Sinatra-feldolgozás az egyik első afroamerikai punk/hard rock zenekartól, a Philadelphiából útnak indult Pure Hell-től (ld. lentebb) – az 1974-ben alakult négytagú csapat a punk olyan veteránjainál is korábban kezdte, mint a Sex Pistols. De nem ők voltak az irányzat legelső színes bőrű előadói: előttük pár évvel már Detroitban is működött egy feketékből álló, protopunk/garage rock formáció Death néven. Mindkét társaság csak egy-egy kislemezig jutott el és csak a 2000-es évek végén, újraalakulva találtak kiadót a fénykorukban rögzített, bemutatkozó albumaikhoz. Ahogy Raymond Gayle Electric Purgatory c. dokumentumfilmje (2005) bővebben is kifejti, a fekete rockzenészek eleinte notóriusan nehezen tudtak érvényesülni: az ún. black rock csak a '80-as évek második felétől bontakozott ki, ekkor jutottak lemezszerződéshez olyan zenekarok, mint a Fishbone vagy a Living Colour.
Ez a feldolgozás abban az időben született, amikor a zenekar – nem sokkal megalakulása után – New York-ba költözött és a tagok a legendás glam rock/protopunk csapat, a New York Dolls próbatermében laktak. A dobos, Spider egy darabig koncertzenészként be is szállt Johnny Thunders zenekarába. Az adaptáció a Pure Hell két tagja és Thunders együttműködéséből született és ez volt az egyik dal az Egyesült Kirányságban 1978-ban, az ottani turnéjukhoz kapcsolódóan kiadott kislemezükön (These Boots Are Made For Walking / No Rules). Az első teljes album, a Noise Addiction (2006) megjelenésére 28 évet kellett várniuk az anyag rögzítése után, de időközben készült egy további kiadatlan stúdióanyag is The Black Box címmel, olyan közreműködőkkel, mint Lemmy Kilmister (Motörhead).
Az eredeti, 1966-os Nancy Sinatra-dal az énekesnő legnagyobb slágere volt. Egyébként ő jegyzi az egyik első interraciális csókot az amerikai tévéképernyőn: 1967-ben az NBC csatornán saját showműsorában amolyan baráti puszival zárt egy közös táncszámot Sammy Davis, Jr. előadóművésszel. Már az édesapa, Frank Sinatra is közismerten elkötelezett volt a feketék polgárjogi mozgalma mellett – segélykoncerten vett részt Martin Luther Kingért, de más fellépésein is felszólalt és bojkottakciókkal is tiltakozott a faji szegregáció ellen. Igaz, később erős kritika érte, amiért 1981-ben koncertet adott az apartheid-rendszer miatt ekkoriban sok művész által elkerült Dél-Afrikai Köztársaságban.
Alternatív rock/gypsy
punk New York-ból kabaré- és világzenei hatásokkal. A zenekarban
megfordultak a Balkan Beat Box és Gogol Bordello egyes tagjai is
(Tamir Muskat, Ori Kaplan), de a stabil pont az a Tom Waits-es hangú
frontember, Tod A. A hatodik albumhoz (The Golden Hour, 2008)
a Közel-Keleten és Dél-, ill. Délkelet-Ázsiában gyűjtött
hanganyagot három éven keresztül egymagában, magukat a dalokat is helyi
zenészekkel együtt szerezte. A hosszabb kitérőre egyébként azért adta a fejét, hogy kiheverjen egy kétszeres traumát: egy magánéleti válságot és George W. Bush újraválasztását, amelyek több dalszövegben is visszaköszönnek. Egy rövid
dokumentumfilm is született a lemez
készítéséről, Tod útiblogja pedig itt olvasható.
November elején, épp az amerikai elnökválasztás napján jeletkezett új albummal a reggae rockot játszó Fear Nuttin Band. A Boston melletti Springfieldből származó csapat szilajabb perceiben a walesi Skindredet és a kanadai Zeroscape-et idézi, bár az énektémák itt ritkábban mennek el a metálig, a zene pedig gyakran elmozdul a dallamosabb hangzásvilág vagy akár a táncritmusok felé is. A muzikálisabb irány különösen az utóbbi két munkájukra jellemző, amelyeken számos vendégelőadó is hallható, többnyire a reggae közép- és fiatal generációjából (pl. Bushman, Rootz Underground, Sara Lugo, Soja, The Movement). Ezen az albumon többször elkalandoznak a hip-hop irányába is, bár a zenekar dalszövegei mindig is sokat merítettek a műfaj társadalmilag érzékeny, szókimondó hagyományaiból. Korábbi jelentősebb albumok: Yardcore (2008), Move Positive (2011).
Hangulatában némileg talán a 65 Days of Static-et idézi az instrumentális gitárrockot játszó té Japnánból, mely most jelentkezett az ötödik stúdióanyagával. Különös ismertetőjegyük, hogy a lemezeik címei 29 karakteresek, a számaiké pedig 30 - a Spacelab zenei portál kitikusa emiatt haikukhoz hasonlította őket. Az előző albumaikon többször fordultak elő a Mogwai és a Mono nyomdokaiban haladó posztrockos részek, míg a mostanin a telt, elektromos gitárhangzások és súlyosabb ütemek dominálnak. Ettől mégsem válik egysíkúbbá az anyag, ami nem kis részben az effektek gazdag használatának köszönhető. Néha egészen olyan, mintha nem is csak a négy hagyományos hangszer vonulna föl egy-egy számban. Színesíti a képet a műfaji összetettség is, az alternatív és progresszív rocktól a poszt-hardcore-ig sokféle hatás ráfogható a csapatra. Szokás a math rock műfajával is azonosítani a zenéjüket, bár ez a korábbi albumok estében sem feltétlenül találó, hisz azok az éteribb hangulatokat inkább a noise/poszt-punk pszichedelikusabb világával ötvözték. Egyébként a té és a Mono mellet egy sor figyelemreméltó instrumentális zenekar tűnt még fel az elmúlt években Tókióban, például az energikus math-rockot játszó, időnként jazzes Lite vagy a klasszikusabb posztrock vonalat képviselő Toe. A té albuma meghallgatható a zenekar kiadója, a Zankyou Records oldalán.
Úgy tűnik, hogy India kifogyhatatlan az olyan experimentális és progresszív rockzenekarokból, amelyek szívesen elhajlanak a filmzenei hatások felé is. Ugyanakkor a dél-indiai Rat King esetében a párhuzamok itt nagyjából véget is érnek a korábban már bemutatott Pangeával és Scribe-bal. A duó avantgárd, ambiens és indusztriális elemekből kikevert zenéjét ugyanis nehéz úgy levezetni bármilyen hagyományos rockzenei irányzatból, mint a két említett mumbai csapat esetében. A formációt szigorúan stúdióprojektként alapította az egykori progresszív death metál banda, a Maelstrom két tagja és a zenei sajtó minden ebből kiinduló kísérlete ellenére igazságtalan lenne száműzni őket az extrém metál, vagy egyáltalán, a metál kategóriájába.
A Rat Kinget leginkább az olyan sokféle zenei hagyományból építkező, experimentális zenekarokhoz vagy zeneszerzőkhöz lehetne hasonlítani, mint az Estradasphere, a Secret Chiefs 3 vagy Koby Israelite, amelyek vagy akik zenéjében csak időnként veszi át a főszerepet a keményebb hangzásvilág. Annyi különbséggel, hogy a két dél-ázsiai zenész egészen más elemekből építkezik, mint a tengerentúli és európai elődök. A legerősebben talán a dobos, Deepak Raghu összetett témái nyomják rá a bélyegüket erre a zenére, amelyek sokat merítenek a japán ütőshagyományokból – az idézetek a taiko-együttesek sokszólamú játékától kezdve egészen Chu Ishikawa fémesen-üvegesen csörömpölő, indusztriális filmzenéiig terjednek.
Mindezt baljósan morajló, fantasy- és horrorfilmeket idéző hangkörnyezetek, diszharmomikus, avantgárd hangkísérletek vagy érdes ritmusgitár-témák egészítik ki, amelyeket azonban néha egészen szívmelengető szólamokkal ellensúlyoz egy-egy akusztikus gitár, hárfa vagy fuvola. Klasszikus indiai hangszereket viszont alig hallani, ezért a Rat King eddigi két albuma (The Plague of Hamelin, 2008; Larva, 2009) inkább a távol-keleti hatások miatt jelent kitekintést a nem-nyugati zene világára. Talán nem véletlen, hogy egy interjúban több anime-rendezőt is az inspirációi közt említ Raghu, akiket társa (Murari Vasudevan) a maga részéről olyan filmesekkel egészít ki, mint David Lynch, Andrej Tarkovszkij és John Carpenter.
Ekkor még azt tervezgették, hogy egy nap animációs és játékfilmekhez vagy videojátékokhoz is szereznek majd zenét, de a Facebook-oldaluk aktivitása alapján úgy tűnik, hogy a kétfős projekt jelenleg szünetel. A két album mellesleg történetmeséléssel is próbálkozik – az első elvileg a hamelni patkányfogó történetét dolgozza fel –, persze kérdés, hogy a hangjátékszerű, ambiens zajok képesek-e előhívni mindenkiben ugyanazokat a képeket. Az mindenesetre nem kétséges, hogy a Raghu-Vasudevan kettős munkája jó párosítás lenne a vizuális művészetekkel – a fenti interjúban egyenesen színházi előadások kíséretét is vizionálták. Az együttes egyébként fennállása alatt eddig nem adott koncertet és a zeneszerzés is többnyire a virtuális térben zajlik: az aktív években a két tag a déli országrész ellenkező tengerpartjain élt, sok száz kilométere egymástól.
Kitekintés az ambient zene és a progmetál irányába India első számú metál/hardcore csapata, a korábban már bemutatott Scribe gitárosától, saját projektzenekarával. Akárcsak a távolról sem konvencionális – több tag révén is a mumbai filmiparhoz kötődő – Scribe, a háromtagú Pangea esetében is jelen vannak a filmzenei hatások. Ezalatt elsősorban az artfilmek hangulatvilágára, egy-egy magányos zongora- vagy csellófutamra kell gondolni, mintsem a hollywoodi produkciók nagyzenekari giccsére. A hét szám több mint fele ütemes progmetál-alapokra épül, Akshay Rajpurohit atmoszférikus, textúra-szerű szólótémái inkább csak színezik a precíz, néhol egészen súlyos tempókat. Talán ezek a technikai orientáltságú részek így is nehezen érnek össze az album zenei világának másik pólusával – a „The Rabbit Will Untie Your Laces” c. szerzemény poszt-rockos betétei csillantják meg a leginkább, hogy műfaji értelemben lennének még itt kiaknázatlan potenciálok. A nem egészen fél órás anyagon három meditatívabb, teljes egészében ambientes-experimentális szám is helyet kapott, melyek szerencsére mentesek a szirupos New Age-felhangoktól, arthouse-os eleganciájuk leginkább Peter Gabriel sötétebb tónusú, elszálltabb témáit idézi. Az album letölthető a ReverbNation-ről vagy meghallgatható a SoundCloud audiomegosztón.
Újabb klippel jelentkezett nemrég az egyesült államokbeli, reggae rockot/reggae metált játszó Fear Nuttin Band a tavalyi Move Positive c. albumához kapcsolódóan. Akárcsak a lemez másik száma, amelyhez videó készült (Rebel), a Real Life Soldiers is a társadalom és a politikai hatalom viszonyával foglalkozik. A rendező ugyanaz – a zenészként és filmrendezőként is jegyzett Brendan Spookie Daly –, de ezúttal nem archív híranyagokból dolgozott, hanem a kisjátékfilm műfajához nyúlt. Sikerült röviden szóra bírni a zenekart az enigmatikusan végződő történetről.
Subaltern Sounds:Jó kiindulási alapot adhat a videó értelmezéséhez a dalszöveg, de úgy tűnik, hogy Daly munkája kerüli a didaktikus egyértelműséget.
Fear Nuttin Band: A Real Life Soldiers egy figyelmeztetésnek szánt mese. Sokan azt gondoljuk, hogy tudatos lázadók vagyunk, akik egy lépéssel a tömegek előtt járnak, de megfeledkezünk arról, hogy a hatalmon lévők több időt, energiát és pénzt fognak fordítani a fennálló viszonyok megőrzésére. Hátradőlhetünk elégedetten és azt hihetjük, hogy tudjuk, hogy „ők” (a politikusok, a bankárok, az uralkodó réteg, az elit, a nemzetbiztonsági szervek) mire készülnek. Miközben mindent megteszünk, hogy éberek legyünk és nyitott szemmel járjunk, ők is ugyanezt teszik. Észrevesszük őket? Milyen messzire fognak elmenni? Milyen messzire engedjük, hogy elmenjenek? Rég tudjuk, hogy a pénz és a hatalom milyen szörnyeteggé tudja tenni az embert. Ez nem csak teória, ez tény. Ki figyel kit? Ki van egy lépéssel ki előtt? A saját kormányod vagy vezetőid különbek, mint másoké? Ez csak másokkal történhet meg? Még akkor sem láthatsz meg mindent, ha egyébként a szemed előtt van, és még egyenesen keresed is.
Subaltern Sounds: A zárlat az amerikai politikai börtönök és fogolytáborok elhíresült képeit idézi, ám nem tudni, hogy a két főszereplő hogyan került az ellenség szerepébe – hacsak nem a művészek sajátos helyzetét kommentálja, hogy a zenekar két énekese, Roosta és Prowla alakítja őket. Végül az is talányos marad, hogy milyen sors vár rájuk.
Fear Nuttin Band: Szándékosan fejeződik úgy be, hogy az ember utána azon tűnődik, vajon tudhatja-e bárki is, hogy mi is történt. Ezért az arctalan rabok és szellemszerű, nyomtalanul eltűnő titkosügynökök. És való igaz, a zárójelenetet közelmúltbeli fejlemények ihlették az Egyesült Államokban a „háború”, a „harctér” vagy a „fenyegetés” kétértelmű meghatározásai kapcsán, illetve a kormány látszólag korlátlan hatalmát és hatalomvágyát illetően. Mi lesz, ha ellenségnek nyilvánítják azt, aki megkérdőjelezi a hatalmat? Hol húzzák meg a határt a lázadó és a bűnöző közt? Ki dönti el a különbséget és vajon tudni fogjuk, hogy meddig terjed a szabadságunk? A Real Life Soldiers klipje tulajdonképp folytatása a Rebel című számunk videójának, amelyben a tiltakozók és a civil engedetlenség jelentőségét méltatjuk. A második részben azt a kérdést tesszük fel, hogy ha bármilyen forradalmi szellemet népszerűsítünk […] és felszólalunk az emberi jogok mellett, vajon egyszer mi is célpontokká válhatunk? Peter Tosh-sal, aki az egyik példaképünk, brutálisan bántak a karhatalmak a lázadása miatt, mert fenyegetést jelentett az „establishment” számára. Az emberek jogaiért harcolt és épp azok bántalmazták, akiknek az utóbbiakat kellene szolgálniuk és védeniük. A CIA és az FBI szintén fenyegette, zaklatta és megfigyelte John Lennont, amiért a békéről énekelt.
